A ReiserFS fájlrendszerben az összes adat kiegyensúlyozott B^*-fastruktúrába van szervezve. A fastruktúra jobban ki tudja használni a lemezterületet, mivel a kis fájlok közvetlenül a B^*-fa levélcsomópontjaiban kerülnek tárolásra, nem pedig egy másik helyen és csak egy mutató mutat a tényleges tárolási helyre. Ezen felül a tárterület nem 1 vagy 4 kilobájtos egységekben kerül lefoglalásra, hanem az adatok pontosan a szükséges méretet foglalják el. Másik előnye az inode-ok dinamikus lefoglalása. Így a rendszer rendkívül rugalmas, szemben például az Ext2-vel, ahol az inode-ok sűrűségét a fájlrendszer létrehozásakor kell megadnunk.

Kis fájlok esetén az adatok és a „stat_data” (inode) információ általában egymás mellett kerül tárolásra. Ez az információ egyetlen lemez I/O-művelettel kiolvasható, azaz csak egy lemezhozzáférés szükséges a kívánt információ lekéréséhez.

A legutolsó metaadat-módosításokat nyomkövető napló segítségével a fájlrendszer ellenőrzése nagyon nagy fájlrendszerek esetén is csak néhány másodpercet vesz igénybe.

A ReiserFS az adatnaplózást és a sorbarendezett adatmódokat is támogatja, hasonló elven, mint ahogy az Ext3-ról szóló részben írjuk (22.2.3. szakasz - Ext3). Az alapértelmezett mód a data=ordered, amely az adatok és metaadatok integritását egyaránt biztosítja, de naplózást csak a metaadatokhoz használ.

Igazi „old-timer”-ként az Ext2 számos javításon és komoly tesztelésen ment keresztül. Ez lehet annak az oka, amiért az emberek gyakran sziklaszilárdnak nevezik. Rendszerkimaradás után, amikor a fájlrendszer nem szabályosan lett lecsatolva, az e2fsck elkezdi elemezni a fájlrendszer adatait. A metaadatok konzisztens állapotba kerülnek és a függőben lévő fájlok vagy adatblokkok egy kijelölt könyvtárba íródnak (ennek neve lost+found). A naplózó fájlrendszerrel ellentétben az e2fsck a teljes fájlrendszert végigvizsgálja, nemcsak az utoljára módosított metaadatbiteket. Ez lényegesen tovább tart, mint a naplózó fájlrendszer naplóadatainak ellenőrzése. A fájlrendszer méretétől függően az eljárás fél óráig, vagy még sokkal tovább is tarthat. Éppen ezért magas rendelkezésre állást igénylő kiszolgálóhoz nem ajánlatos Ext2 fájlrendszert választani. Mivel azonban az Ext2 nem tart karban naplót és lényegesen kevesebb memóriát használ, néha gyorsabb a többi fájlrendszernél.

Az Ext2 kódja jó alapot biztosít, amelyre építve az Ext3 könnyen az egyik legnépszerűbb következő generációs fájlrendszerré válhat. Megbízhatósága és szilárdsága elegánsan párosul a naplózó fájlrendszer előnyeivel.

Mivel az Ext3 az Ext2 kódjára épül, valamint a lemezen lévő formátum és a metaadatok formátuma is egységes, az Ext2-ről Ext3-ra frissítés hihetetlenül egyszerű. A más naplózó fájlrendszerekre – például ReiserFS, JFS vagy XFS fájlrendszerre – való áttéréssel szemben, ami ugyancsak körülményes lehet (a teljes fájlrendszert el kell menteni, majd nulláról létrehozni), az Ext3-ra áttérés néhány perc alatt végrehajtható. Biztonságos is, mivel elképzelhető, hogy a teljes fájlrendszer újbóli létrehozása nem működik hibátlanul. A meglévő, naplózó fájlrendszerre frissítendő Ext2-rendszerek számát figyelembe véve könnyű kitalálni, hogy miért fontos az Ext3 számos rendszeradminisztrátor számára. Az Ext3 Ext2-re visszaállítása a frissítéshez hasonlóan egyszerű. Az Ext3 fájlrendszert egyszerűen le kell választani, majd újra fel kell csatolni Ext2 fájlrendszerként.

Több más naplózó fájlrendszer „csak metaadatokat” naplóz. Ez azt jelenti, hogy a metaadatok mindig konzisztens állapotban maradnak, de a fájlrendszerben tárolt adatokra ugyanez nem feltétlenül igaz. Az Ext3 a metaadatokra és az adatokra is vigyáz. E „törődés” mértéke szabályozható. Maximális biztonságot az Ext3 data=journal módba állítása nyújt (adatintegritás), de a metaadatok és adatok együttes naplózása a rendszert nagyon lelassíthatja. Viszonylag új megközelítés a data=ordered mód használata, amely az adatok és metaadatok integritását egyaránt biztosítja, de csak a metaadatokat naplózza. A fájlrendszer-illesztőprogram összegyűjti az egy metaadat-frissítéshez tartozó összes adatblokkot. Ezek az adatblokkok a metaadatok frissítése előtt a lemezre íródnak. Ennek eredményeképp a metaadatok és adatok konzisztenciája egyaránt megmarad, a teljesítmény romlása nélkül. A harmadik lehetőség a data=writeback mód, amely módban az adatok a fő fájlrendszerre íródnak, miután a metaadatok a naplóba kerültek. Teljesítmény szempontjából általában ez a legjobb választás. Így azonban előfordulhat, hogy egy rendszerösszeomlást követően a visszaállításkor régi adatok jelennek meg a fájlokban a belső fájlrendszer-integritás fenntartása mellett. Ha a rendszergazda nem állítja át, akkor az Ext3 alapértelmezés szerint data=ordered módban működik.

Az XFS fájlrendszer létrehozásakor a fájlrendszer alapjául szolgáló blokkeszköz nyolc vagy több egyenlő méretű lineáris részre van osztva. Ezeket allokációs csoportoknak hívjuk. Minden allokációs csoport maga kezeli a saját inode-jait és szabad lemezterületét. Az allokációs csoportok gyakorlatilag afféle fájlrendszeren belüli fájlrendszerek. Mivel az allokációs csoportok egymástól függetlenek, a kernel egyszerre többet is megcímezhet. Ez a funkció a lelke az XFS jó méretezhetőségének. A független allokációs csoportok alapelve jól illeszkedik a többprocesszoros rendszerek igényeihez is.

A szabad területet és inode-okat az allokációs csoportokon belül B⁺-fák kezelik. A B⁺-fák használata nagyban hozzájárul az XFS jó teljesítményéhez és méretezhetőségéhez. Az XFS késleltetett lefoglalást használ. A lefoglalást a folyamat két részre osztásával kezeli. A függőben lévő tranzakciót RAM-ban tárolja, és a szükséges mennyiségű terület lefoglalásra kerül. Az XFS továbbra sem dönti el, hogy az adatokat pontosan hol kell tárolni (már ami a fájlrendszer konkrét blokkjait illeti). Ez a döntés az utolsó lehetséges pillanatig késleltetve van. Lehet, hogy lesz olyan nagyon rövid életű, ideiglenes adat, amelyik sosem kerül a lemezre, mivel megszűnik, mire az XFS eldönti, hogy valójában hova is kellene elmenteni. Ezáltal az XFS javítja a teljesítményt és csökkenti a fájlrendszer töredezettségét. Mivel azonban a késleltetett lefoglalás kevesebb írási eseményt eredményez, mint más fájlrendszerek, valószínű, hogy az írás közbeni rendszerösszeomlás utáni adatvesztés súlyosabb.

Az adatok fájlrendszerre írása előtt az XFS fenntartja (előre lefoglalja) a fájlhoz szükséges szabad területet. Ezáltal a fájlrendszer töredezettsége nagyban csökken. A teljesítmény javul, mert a fájl tartalma nem oszlik szét a teljes fájlrendszeren.